Úgy kezdődött, hogy volt egy vakbélgyulladásom, amit nem vettek észre, és véletlenül kivették a petefészkemet helyette. Soha nem derült ki, mi történt. Orvosi hiba, nyilván. Majdnem meghaltam, meddő lettem, lombikra szorultunk, hogy gyermekünk legyen. Öt évet töltöttünk a programban, mire sikerült.

Már a várandósság felénél látszott, hogy valami gond van. A 19. héten Janka növekedése egy 17 hetesének felelt meg, az már nagyon markáns különbség, az orvosom azt mondta, szeretné, ha Budapesten kerülnék kórházba, ahol van koraszülött intenzív osztály. Pár hetet töltöttem ott, ez alatt senkinek sem jutott eszébe például tüdőérlelőt adni, ami – azóta már tudom – nagyban növelte volna a gyerekem esélyeit.

A terhes patológián, ahol éppen babanövesztő infúziós kezelést kaptam, egyszer egy kicsit rosszul éreztem magam, addigra már elkezdett leállni a vesém és a májam, és egy vérlemezke-probléma miatt a vérem is egyre kevésbé alvadt. Azonnali császármetszést végeztek. Janka 610 gammal született. A telefonomat becsúsztattam egy nővér zsebébe, hogy hívja a férjemet, aki fogta anyukámat, apukámat és kétszázzal feljöttek Szentesről. A kórházban azzal várták a férjemet, hogy „a felesége az egyik kórteremben haldoklik, a lánya a másikban, döntse el, kihez megy be először”. Megnézte Jankát. Jól tette. Lefotózta, átjött hozzám, én akkor még sokkos állapotban voltam, a cipőmet és a ruhámat kerestem, próbáltam összeszedni őket, szedálni kellett, nem emlékeztem, hogy ott volt a férjem, arra sem, hogy megmutatta a képeket. Volt egy mozzanat, amikor meg voltam róla győződve, hogy Janka nem is él, csak nem merik megmondani.

Pár nap után szerencsére kikerültem, akkor kezdtem látogatni Jankát. Három és fél hónapot töltöttünk egészségügyi intézményekben, amikor ki akadtak tenni, közöltem, hogy nem megyek haza, nekem itt van a gyerekem. Mivel szentesi vagyok, és sem lakásom, sem szállásom nem volt Budapesten. Egy másik szobában egy lány azt mondta, neki van a hatodik kerületben egy apró lakása. Ingyen odaadta. Hihetetlen volt. Heteket töltöttem abban a lakásban. Onnan befeküdtem a Péterfybe. Eleinte azt mondták, nagyon kevés esélye van. Éretlen, kicsi, 23 hetes várandósságnak felelt meg, amikor megszültem. Egyhónaposan elkapott egy kórházi fertőzést, majdnem meghalt. Teljes bizonytalanságban éltünk, nem tudhattuk, mire megyünk fel az intenzívre, mi történik majd, ha átmegyünk a fehér ajtón, ha ülünk a fehér padon… Janka most volt tizennégy éves, minden lepörgött a szülinapján, olyan sírógörcsöt kaptam aznap éjjel, hogy megijedtem magamtól.

Van bennem egy ősi hajtóerő. Nem tudom, honnan jön, nem tudom, mi tölt fel, hacsak nem a gyerekem mosolya, de megyek előre, mint egy dózer, most már tizennégy éve. Realista vagyok, nem hiszek az ezotériában, de talán onnan ered, hogy én halva születtem. Újraélesztettek, megcsináltam, itt vagyok. Szóval azt hiszem, mindig bennem volt.