Délelőtt tíz körül csörög a telefonom, a feleségem az, érdeklődik, hogy milyen a napom.
Röviden tudok csak beszélni, válaszolom neki, négy perc múlva érünk oda egy csecsemő újraélesztésére, szóval épp száz fölött cikázunk a vijjogó mentőautóval a budapesti tumultusban. Voltunk előtte egy légzési nehézséggel küzdő újszülöttnél, meg egy otthon beindult szülésnél, sorolom tovább. De most le kell tennem, mert másfél perc és odaérünk, lélekben fel kellene készülnöm.
Remélem időben érünk oda, mantrázom magamnak, és közben azon jár az agyam, hogy a szembejövő autósoknak, meg úgy általában az embereknek halvány fogalmuk sincsen, hogy milyen drámák zajlanak percről-percre körülöttük.