Vannak pillanatok, amiket időnként azóta is pörgetek a fejemben. Nem szándékosan, csak történik. Jó emlékek, rosszak is, utóbbiak talán gyakrabban. Amikor magadban monologizálsz, hogy mit mondtál, vagy, hogy mit kellett volna.  Egy történet különösen beragadt. Többször kerültem olyan anya mellé, aki megkaphatta a babáját maga mellé. Ezt újra és újra végignéztem, így ez lett az én nagy vágyott pillanatom is. Hogy egyszer csak megjelennek az ajtóban azzal, hogy anya, meghoztuk a lányokat! Egyiküknél eljött az idő, meg is beszéltük, mikor. Mondtak egy napot, én kértem, legyen inkább másnap, mert úgy készültem, hogy aznapra hazamegyek. A család ráér, még egyszer alaposan kitakarítunk, hiszen lassan otthon lehetünk: én újra, a lányok pedig végre. Indultam volna, amikor bejött a nővér a babával. Egy nappal a megbeszélt előtt. Mondtam, hogy a holnapról volt szó, és azt is, miért. Hogy készülünk. Megkérdezte, mégis mit csináltunk eddig, majd fogta a vágyott kiskocsit,  és kifordult vele az ajtóból. „ Megkaphatná a gyerekét, erre inkább elmegy” – így. Magának mondta, de inkább nekem. Akkor egyszer kiabáltam. Másnap mellém került a kislányom, de egyszerűen nincs meg ennek az emléke, rátelepedett a másik. Elveszett. Fontos pillanat lett volna nekem, pótolhatatlan.