Emlékszem, egy nagyon nehéz időszakban voltam, nagypapám és az apám halálát követően nagymamám is egyre rosszabbul lett, sokat kellett őt ápolni, és ezzel egyidőben született meg az első kislányom is. Két gyermekem van, mindkettő koraszülött, bár az elsőre nem is mondanám, hogy az, hiszen csak egy hónappal korábban érkezett meg, nekem mégis nagyon ijesztő és meglepő élmény volt, hiszen amikor az ember gyereket vár, nem a koraszülésről olvas, nincs erre felkészülve. Úgy hatott, mint egy villámcsapás.

Ijesztő helyzet volt és furcsa: amikor babát várt a feleségem, kicsit megdagadt a lába, az arca felpuffadt, szikralátása volt, és a vérnyomása is magasabb volt a megszokottnál. A tünetek kapcsán felmerült a toxémia gyanúja, amiről akkor fogalmam sem volt, hogy micsoda. A toxémia a koraszülések egyik gyakori oka, az orvosok mind a mai napig nem tudják, hogy mi okozza, amolyan rejtély, valakinek hajlama van rá, akkor megjelenik – vagyis nem arról van szó, hogy valamit rosszul csináltunk volna. A magas vérnyomás az anyára is és a babára is veszélyes. Vettünk vérnyomásmérőt, mindennap ellenőriztük a feleségem értékeit. Jó pár hónapot kihúztunk, amikor a nőgyógyász egyszer csak közölte, hogy szerinte nem toxémia okozta a tüneteket. Megnyugodtunk, hogy minden rendben van. A feleségem vérnyomása ugyan végig magas maradt, de mindvégig a határértéknél volt, még épp, hogy elfogadható volt.

A nyolcadik hónapban volt, én azt hittem, van még egy hónapom a hátralévő feladatokat elintézni. Még a gyerek nevét sem találtuk ki, és mivel nem akartuk tudni, hogy fiú lesz-e vagy lány, így két nevet is kellett volna találnunk. Jól mutatja, mennyire kezdő szülő voltam, hiszen végig kilenc hónappal számoltam. Térképész vagyok, el is mentem jó messzire, a román határ mellé dolgozni, hogy ne akkor kelljen, amikor a gyerek megszületik. A feleségem egy rutinvizsgálatra bement a kórházba, ahol közölték vele, hogy márpedig ez toxémia, és most azonnal császármetszés lesz. Teljesen bepánikolt, én pedig padlógázzal visszaindultam a román határról. Menet közbensms-ben írtam meg, hogy mi legyen a gyerek neve. Lány esetén én Rozáliát szerettem volna, feleségem pedig csak simán Rozit. De mivel autóvezetés közben nem túl jó sms-ezni, hiába gondoltam Rozáliára, csak annyit írtam, hogy Rozi. Feleségem pedig így, Roziként anyakönyveztette. Utána még ment picit a harc, de végül belenyugodtam, hogy ez lesz a gyerek neve. A fiúnévre nem emlékszem pontosan, azt hiszem, Mátyás lett volna. A szülésre csak azért sikerült visszaérnem, mert beérkezett egy sürgősebb eset. 2 kiló 30 dekával megszületett Rozi, nagyon kicsike volt, az összes babaruha, amit vettünk, lötyögött rajta. Most már tudom, hogy ő nem is számított kicsinek. Két-három nap után már jöhettünk haza a kórházból. Pillanatnyi ijedtség ugyan volt, azóta nem úgy gondolok az egészre, mint koraszülésre. 2014 nyarán született.

Nőtt a Rozi, és vártuk a következő gyereket. Az első három hónapban minden rendben volt, ez az a kritikus időszak, ami után már világgá lehet kürtölni a baba érkezését. Pont, amikor letelt ez a három hónap, és már épp úgy voltunk vele, hogy lehet terjeszteni a hírt, vérzések jelentkeztek. Semmi előjele nem volt. Nagyon megijedtünk. A feleségem elment kivizsgálásokra, azt mondták neki, vérömleny lehet a méhében, erről azt mondta az orvos, hogy nyugton kell lenni, feküdni kell. Én sajnos nem tudtam pontosan, hogy ez mit takar, mert én orvossal soha nem tudtam beszélni: amikor a feleségem kivizsgálásokra ment, én voltam a Rozival. Nem tudtam, hogy ez mit jelent: éjjel-nappal csak feküdnie szabad? Vagy nem emelhet nehezet, és nagyjából maradjon nyugton, de amúgy azért mászkálhat is? Mindenesetre a vérzések hétről-hétreismétlődtek. Az orvos azt mondta, hogy majd a második trimeszterben, ahogy nő a baba, elnyomja ezt a vérömlenyt, és utána rendben lesz minden, a vérzés megszűnik magától. Ettől viszonylag optimista lettem. A gondok szeptemberben kezdődtek, és kezdtem azt érezni, hogy én ezt nem fogom bírni: van egy kétéves gyerekünk, dolgoznom kell, nincs segítségünk, hiszen a szüleink már nem élnek, a feleségemet ágyba parancsolták, hogy feküdnie kell, vagyis ő a gyerekkel sem tud semmit se csinálni. Bepánikoltam, nem láttam, hogyan fogom ezt a helyzetet megoldani. Ami a vérzést illeti, teljesen értetlenül álltam az egész előtt, és elképzelésem nem volt arról, hogy hova vezethet az egész; de próbáltam úgy gondolkodni, hogy van ez a dolog, de majd úgyis megoldódik, és a kilencedik hónapban meg fog születni a baba, nem lesz itt semmi gond. A második vérzésnélrájöttem, hogy ez az egész nem valószínű, hogy pár hét alatt elmúlik, én pedig nem fogom bírni egyedül a feladatokat, így azonnal elkezdtem bölcsődét keresni a Rozinak, holott mi egyáltalán nem terveztük beadni. Szeptember elején kezdtem keresni, ami egy elég lehetetlen időpont, hiszen addigra már rég betöltöttek minden helyet, meg hát alapból nehéz bekerülni bárhova is. Egy bölcsőde igazgató aztán megértette, milyen nehéz helyzetben vagyunk, és felvette a Rozit.

Amikor a feleségemnél jöttek a vérzések, taxit vagy mentőt kellett hívni, hogy azonnal be tudjon menni a kórházba. A vérzések a legváratlanabb időpontokban jelentkeztek, gyakran éjszaka is: ez azt jelentette, hogy a kétéves Rozi lefeküdt az anyukájával este aludni, az anyuci pedig reggelre eltűnt. Egy kétéves gyermek számára lehetetlen elmagyarázni ezt az egészet. A Rozi teljesen bepánikolt ezen, látszott rajta, hogy ő úgy élte meg ezt az egészet, hogy elvesztette az anyukáját. Amikor bepánikolt, mindig keservesen sírt, ami az én helyzetemet sem könnyítette meg: én is be voltam pánikolva, ő is be volt pánikolva – ezt a helyzetet hogy oldom meg? Volt, hogy a feleségemnek több napra is be kellett feküdnie, Rozi pedig egyre inkább ragaszkodott hozzám – viszont nekem szerveznem kellett volna egy csomó mindent, a bölcsődeés a munka mellett az összes házimunka is az én nyakamba szakadt, állandóan pörögtem, valamit mindig csinálni kellett. Az volt különösen nehéz, hogy Rozi igényelte, hogy minden pillanatban vele foglalkozzak, ha nem ez történt, olyan keserves sírásba kezdett, mintha engem is elveszítene. Például, ha jött hozzánk valaki segíteni, és mi beszélgetnikezdtünk, attól a Rozi teljesen bepánikolt, hogy én más valakivel beszélgetek. Ez nagyon megnehezítette, hogy én bármit tudjak intézni vagy szervezni. Végül a bölcsőde összejött. Nekem kellett beszoktatnom, és mint utóbb megtudtam, az apás beszoktatás könnyebb. Nagyon aggódtam. Már a második nap mondta a dadus, hogy próbáljak meg szépen csendben eltűnni Rozi elől. Rozi az első gyermekem, és ez volt az első pillanat, hogy el kellett engednem. Persze leskelődtem. Ezek voltak azok a pozitív pillanatok, amiknek ebben az egész negatív sztoriban örülni tudtam, hogy a részese lehettem. Ez a beszoktatás is nagy élmény volt, és ha nincs ez az egész, biztos, hogy kimarad az életemből.

A második nap ugye eltűntem órákra, aztán mondta a dadus, hogy most már ebédelnek, menjek, nézzem meg a Rozit. Benyitottam a terembe, ott ült az asztalnál a többi gyerekkel, falta az ebédet, és észre sem vett. Néztem hosszasan, aztán hosszú idő után kiszúrt, felnézett, mondta, hogy „ott az apuci!”, majd visszanézett az ebédjére, és evett tovább. Nagyon örültem hogy nélkülem is ilyen jól elvan Rozi a többi gyerek között, előtte féltem hogy nem így lesz és csak egy újabb trauma lesz számára a bölcsődekezdés. Ezek után azt hittem, könnyen ment a beszoktatás, de a látszat ellenére azért valószínűleg megviselte őt ez az egész, ráadásul nagyon sokáig ott kellett hagynom, hiszen nyolc órában kellett dolgoznom.

A munkamegosztásunk eredetileg úgy nézett ki, hogy a gyerekkel kapcsolatban mindent a feleségem intézett, én meg ugye mentem dolgozni. Fogalmam nem volt például arról, hogy melyek a jó ruhák, de még arról sem, hogy a gyerekkel hogyan kell bánni. Nem voltam ott az öltöztetésnél, fel kellett fedeznem a gyerek ruhatárát. Éles szituációban, amikor sietni kellene és kapkodunk, ismerkedem a ruhákkal, azzal hogy melyik megy rá a gyerekre. Az csak plusz nehezítő körülmény volt, hogy a Rozi pelusos volt, fogalmam nem volt róla, hogy azt hány óránként szokás cserélni. Persze hamar rájöttem, hogy sűrűbben kellene, mint gondoltam. Az elején minden létező hibát elkövettem.

Közben menni kellett be a gyerekkel a kórházba az anyucihoz. Naponta bemenni lehetetlen lett volna, de kétnaponta sem volt könnyű ezt beiktatni, gyerekkel együtt bevásárolni sem könnyű, nem tudtam ott hagyni sehol sem. Bevallom, nagyon kétségbe voltam esve, az volt a fő aggodalmam, hogy nem tudok helytállni, hogy nem tudom megoldani. A feleségem közben hol otthon volt, hol a kórházban. Mindig reménykedtünk, hogy akkor most vége, de hétről hétreismétlődött az egész.

Néha volt segítség, barátok, kollégák, egyszer egy céges rendezvényre is magammal vittem a Rozit, reméltem, hogy jól érezzük magunkat, de akkor is jött a hívás, hogy feleségemhez mentőt kellett hívni. Idegörlő volt ez az egész, ez az állandó készenlét. Próbáltunk optimisták lenni, de újra és újra át kellett élnünk ugyanazt. Ez Rozinak volt a legrosszabb: anyuci újra és újra eltűnik.

Mi ugye abban bíztunk, amit az orvos mondott, hogy a második trimesztert kell kibírni, és akkor megoldódik az egész, de ehelyett egyre hosszabb időkre kellett a feleségemnek befeküdnie a kórházba.  December volt az a hónap, amikor csak négy napot töltött otthon. A karácsonyt is a kórházban töltötte. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam, mire rendezkedjek be.

Nagyon vártuk a 24. hetét a terhességnek, ez ugyanis a vízválasztó, ha bármi történik, ilyenkor már megpróbálják megmenteni a gyereket is, annál korábban az anya életéért küzdenek, de a gyerekéért még nem. A kritikus időpont előtt a feleségem elkezdett megint nagyon vérezni, már vitték be a műtőbe, ami azt jelentette, hogy a gyerek azt nem élte volna túl. A feleségem elkezdett könyörögni, hogy várjanak ezzel, az orvosok belementek, és a vérzés valóban abbamaradt. Nagyon ijesztő pillanatokat éltünk meg.

Nagy volt rajtam a nyomás, hogy helyt kell állnom valahogy, miközben a körülmények elég rosszak voltak. Éreztük, hogy ez Rozinak sem lesz jó így. Nagyon féltettük őt. Éppen ezértén azt a taktikát választottam, hogy előtte mindig azt játszottam, hogy minden rendben van. Megpróbáltam a lehető legjobban színészkedni. Azt nem tudtam eltitkolni, hogy az anyuci nincs ott, azt se tudtam eltitkolni, hogy kórházban van, de azt mondtam neki, hogy minden rendben lesz, hamarosan hazajönnek, csak kicsit még várni kell. Amikor együtt voltunk Rozival sokat bohóckodtam. Pont a valós lelkiállapotom ellenkezőjét próbáltam előadni, nyugodtságot, jókedvet. Nehéz volt, hiszen nem vagyok egy nagy színjátszós, de folyamatosan nyomtam az előadást, hogy vidáman teljenek a napok. Ez is egy kis pozitívuma az egész történetnek, ezekre az együtt töltött időkre nagyon szívesen emlékszem vissza. Talán ezért is lehet, hogy Rozi kicsit apás lett.

Észrevettem azt is, hogy a feleségem minden egyes „eltűnésénél” a Rozi, mihelyst picit megnyugodott, elkezdett nekem hízelegni, engem becézgetni, azt hiszem, ösztönösen tette azért, hogy legalább én ne hagyjam ott.

Jött a december, a vérömlenynek rég el kellett volna múlnia, de egyre rosszabb lett a helyzet. A feleségemet folyamatosan vizsgálták, január elején pedig az derült ki, hogy kezdődő méhlepényleválása van. Ez is nagyon komoly dolog, leválás esetén azonnal be kell avatkozni. A vizsgálatok során folyamatosan nézték, hogy ez a leválás mekkora. Aztán jött a dilemma, behivatott bennünket az orvos. Tulajdonképpen én akkor beszéltem orvossal először, ami nagyon rossz volt nekem. Ekkorra hat hónap telt el a terhességből, az orvos pedig annyit mondott, hogy ez így nagyon veszélyes: a mérleg egyik serpenyőjében ott van a méhlepényleválás, a másikban az, hogy a gyereknek három hónappal előbb meg kellene születnie, ami megint csak nagyon veszélyes.  Azt mondta, hogy szerinte a gyerekre nézve a kisebbik veszély az, ha megszületik. Meglepődtem, amikor élessé vált a helyzet. Persze azt is tudtam, hogy ez az egész az anyára nézve is veszélyes, de arra gondoltam, hogy a kórházban ő jó kezekben van, laikusként úgy gondolkoztam, hogy őt mindenképp megmentik, a gyerek van igazán veszélyben. De lehet, hogy rosszul gondoltam.

Nekünk rá kellett bólintani, hogy szülessen meg a gyerek; mi más választásunk lett volna? Hiszen nem értünk hozzá. Meg kellett bíznunk az orvosban, de azt kell mondanom, hogy a Semmelweis II-es számú klinikán nagyon jó szakemberek dolgoznak. Azt hozzá kell tennem, ha korábban valaki engem megkérdez, hogy szerintem egy hat hónapra született baba életben marad-e, én rávágtam volna, hogy biztosan nem – még a Rozi születése után is így gondoltam. Túl soknak tűnik ez a három hónap. Persze ekkor mit sem tudtam erről az extrém koraszülésről, nem olvastam az egészről semmit, az ember egyszerűen nem arra készül, hogy ennyivel korábban érkezik meg a baba. Amúgy meg hiába olvasok utána, nem ér semmit, ha az interneten összeolvasgatokmindenféle információt, hiszen minden eset más. Bíztunk az orvosban. Belementünk.

Ilona 2017 január 6-án, a 27. hétre született meg. Mivel ennél a terhességénél annyira sok volt a vizsgálat, nem lehetett titokban tartani a baba nemét. Tudtuk, hogy lány lesz. 1 kiló, 25 deka volt. Én már a 2 kilós Rozira is azt mondtam, hogy nagyon kicsi, de Ilona olyan parányi volt, hogy megfogni sem mertem volna. Nem emlékszem pontosan, de 40-50 napig volt kórházban Ilona, a születéssel ugyanis nem értek véget a nehézségek, csak átalakultak. Ez is egy küzdelmes időszak volt.

Nagyon sokféle koraszülés van: vannak azok, amelyek úgy következnek be, hogy teljesen váratlanul történik valami, és vannak azok, amikor előre lehet tudni, hogy valami gond van Ilyenkor az orvosok is számolnak ezzel, és beadják a tüdőérlelő szteroid injekciókat az anyának. Esetünkben ez a két injekció tette lehetővé, hogy Ilona tüdeje kifejlődhetett, és emiatt volt képes önállóan lélegezni, ettől volt sokkal életképesebb a korához képest. Azért kapott légzésrásegítést is. Tele volt csövekkel.

Végig inkubátoron keresztül lehetett nézegetni, majd később lehetett kenguruztatni. Amikor nagyon kicsi volt, akkor én még nem kenguruzhattam vele, körülbelül egy hónap után vehettem csak először kezembe. Amellett, hogy rengeteg rossz oldala van az egésznek, nagy élmény volt őt ennyire aprón kézben tartani.

A feleségem testileg, szervileg rendben volt, de lelkileg nem volt jól. Nagyon megviselte ez az egész. Óriási trauma volt ez számára. Én akkor már tudtam, nagyon valószínű, hogy emiatt harmadik gyermekünk nem lesz. A feleségem két veszélyeztetett szülésen volt túl.

Az első nap, amikor megkérdeztem az orvostól, hogy hogy van Ilona, ő annyit mondott, hogy nagyon jók az Ilona esélyei. Visszakérdeztem, hogy ez mit jelent: arra, hogy életben marad, vagy arra, hogy egészséges felnőtt válik belőle. Erre azt mondta, hogy az életebenmaradásra mindenképpen. Ezek alapján számolnunk kellett azzal, hogy nem biztos, hogy egészséges lesz.

Én azt hittem, a szülés pillanatában kiderül, hogy történik-e egészségkárosodás vagy sem. Persze ma már tudom, hogy ez nem így működik, jóval később derülnek ki ezek a dolgok. Cseppet sem volt megnyugtató a helyzet, de próbáltunk nagyon optimisták maradni. Az orvosokból ilyenkor szinte semmit nem lehet kihúzni. Ez valahol jogos, hiszen ők sem tudják, mi lesz. Évek múltán majd a vizsgálatok kiderítik, hogy van-e valami. Túl sok vizsgálatot egy ilyen pici gyereken nem lehet megcsinálni. MR-re például nem visznek koraszülöttet. Teljesen kiszámíthatatlan az egész. Az is lehet, hogy a szüléskor még nincs agyvérzése a gyereknek, de lehet, hogy az inkubátorban lesz pár nap vagy hetek múlva. Az első hetekben történnek a bajok. Vannak szülők, akik ilyenkor megijednek, nem tudják, mi várható, és otthagyják gyermeküket a koraszülöttosztályon. Az orvosok erre számítanak, és szerintem emiatt is nagyon óvatosan fogalmaznak. Persze nálunk erről szó nem volt, egyszerűen csak szerettünk volna felkészülni lélekbenés financiálisanis a ránk váró kihívásokra.

Az az igazság, hogy egy ilyen helyzetben az ember évekig arra vár, hogy kiderüljön, történt-e valami a gyermekével. Ilona most 5 éves, de az első két-három évben nekem fogalmam nem volt arról, hogy mi van vele, semmit nem lehetett látni rajta. Néha csak iskolás korban jönnek ki a dolgok. Ilonát altatásos MR-re vittük, ott derült ki, hogy volt agyvérzése. Az volt az egyetlen határozott tünet, hogy a jobb keze enyhén bénult, csak a kézfeje volt érintett. Az elején azt kellett kideríteni, hogy ezt agyvérzés okozta-e, vagyis központi idegrendszeri eredetű, vagy perifériás bénulásról van szó, és megsérült egy ideg a kezében. Én ezt úgy élem meg, hogy túl nagy baj nincsen, sokkal rosszabb dolog is történhetett volna, hiszen meg is halhatott volna.

Igaz, még csak 5 éves, és nem jelenthetjük ki, hogy „csak” ennyi történt vele, én összességében mégis pozitívan tekintek az egészre, hiszen eddig jól alakultak a dolgok. Meg fogjuk oldani, hogy Ilona együtt tudjon élni a bénulással.

Az, hogy én lelki támogatást tudjak nyújtani a feleségemnek, vagy hogy ő megértse az én küzdelmeimet, teljes kudarc volt. De bevallom, ma sem látom, hogy ezt hogyan lehetett volna másképp. Úgy éreztem, hogy ez a helyzet egy szakadékot hozott létre közöttünk. Bár ugyanazért küzdöttünk, a gyerekünkért, a gyerekeinkért, teljesen külön utakra vitt bennünket, egészenmás problémkkal szembesültünk – mindketten akkorákkal, hogy úgy érzetük, beleroppanunk. Az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem tudok helytállni. Például, a Rozi lányom bölcsődés lett, hozta haza egymás után a különféle nyavalyákat. Az összeset elkapta, végig beteg volt: hányt, belázasodott, minden volt. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy amikor én elkaptam ezeket, attól rettegtem, hogy mi lesz, ha velem is történik valami.  Volt rá példa, hogy rámjött a fuldoklás az ágyban. Normális esetben két felnőttnek kéne lenni a gyerek mellett.

A feleségemtől fizikailag is el voltam választva, hiszen ő kórházban volt, és egyszerűen nem fért bele az időbe (de Rozi sem bírta) hogy mindennap bemenjünk. Eleinte kétnaponta látogattuk, aztán csak háromnaponta. Annyira sűrű volt a napirend, hogy azt a gyerek sínylette meg: bemegyek érte a bölcsibe jó későn, aztán rohanunk a boltba bevásárolni, mert vinni kell a kórházba a dolgokat, késő este aztán hazaesünk. Nem bírtuk. A feleségemnek persze nehéz volt abba belelátni, hogy én mivel küzdök, én meg azt nem láthattam át, hogy ő min megy keresztül. Míg én pörögtem, neki az volt a feladata, hogy nyugton maradjon. Több hónap után ez nagyon nehéz.

Az nagyon jó volt, amikor a feleségem hazajöhetett, jó volt újra együtt. A szakadék kezdett megszűnni. Rólam is kezdett lejönni a teher, hiszen Rozival folyamatosan foglalkozni kellett. Ő attól nem nyugodott meg, hogy ott voltunk ugyanabban a szobában, attól nyugodott meg, ha folyamatosan foglalkoztam vele. Ezt egyféleképpen tudtam megoldani, ha házimunka, például teregetés közben folyamatosan beszéltem hozzá. Nagyon fárasztó volt, de ettől megnyugodott. Rozi nagyon hozzám volt tapadva. Így fagytak ki a leanderek, és így nem tudtam elkergetni a nyestet a padlásról, hiszen Rozit nem lehetett magára hagyni. Ma már tudom, jó szervezéssel meg lehet oldani egy ilyen helyeztet, a végére bele is jöttem, de az első két hónapban ez nem sikerült.

Miután hazajött a feleségem, minden sokkal jobb lett. Tény, hogy voltak nehézségek, hiszen rengeteg féle kivizsgálására kellett hordani Ilonát, aztán jöttek a heti fix gyógytornák. Most például az a nagy baj, hogy Ilona nem kap ellátást. Lenne lehetőségünk ingyenes tornára, de nem tudunk eljutni, mert mindketten dolgozunk. Nagy dilemma ez, a munkánkat nem adhatjuk fel, a gyereknek viszont kell a fejlesztés. Ilonának most háromféle kezelésre lenne szüksége. Jó ideje várunk arra is, hogy megkapja a sajátos nevelési igény kódját, ami elméletben azzal jár, hogy házhoz jön a szakember. Ez hónapok óta húzódik. Hétvégente vittük fizetősre, de azt a covid miatt abbahagytuk. Az idő a szűk keresztmetszet.

Ilona nagyon életvidám. Azt tudjuk, hogy a keze miatt érik majd hátrányok, de azt mind megoldjuk majd, tépőzáras cipőt kap, nem hord cipzáras ruhát, később pedig meg fogjuk találni azt a munkahelyet, ami számára ideális lesz. Borzasztóan kommunikatív, mosolygós, hamar tud kapcsolatot teremteni… Nem aggódom. Én cseppet sem vagyok elkeseredve. Amit mi átéltünkén azt nem kívánom senkinek, de én pozitívan gondolok a történtekre. Tudom, hogy vannak sokkal súlyosabb helyzetben lévő emberek is, mi hozzájuk képest nagyon örülhetünk, hogy „csak” ennyi történt. Én Ilonát jóformán teljesen egészségesnek látom.

Most már azt is tudom, hogy meg tudom csinálni. Most, hogy érkeznek az országba a traumatizált ukrán gyerekek, feliratkoztam a BOK-csarnokban, és ott már rutinosan játszottam velük órákon át, pont úgy, ahogy a Rozival. A nehézségeknek köszönhetően én ebbe tanultam bele. Alapból én nem vagyok beszédes, ha tehetném, hallgatnék, ám amikor apa lettem, rájöttem, hogy a gyerek soha nem tanul meg beszélni, ha én nem beszélek, így kénytelen voltam. Rájöttem, hogy felül lehet írni azt, amilyen vagyok. El kell határozni és csinálni kell.