BORÓKA
Az idei Budapest Maraton legnagyobb közönségsikerét egészen biztosan nem a 42 kilométert elsőként teljesítő atléta, hanem egy hatéves kislány, név szerint Veltz Boróka aratta, aki az 500 méteres esélyegyenlőségi futam utolsó helyén ért be, édesanyja kezét szorongatva. A bokarögzítőben csetlő-botló kislány a közönség hangos éljenzése közepette lépett át a célvonalon, szívós eltökéltséggel rakosgatva kicsi lábait. Az ember szinte várta, mikor robban le a lábáról a szerkezet, akárcsak a Forrest Gump híres jelenetében.
Tudja, hogy neki tapsolnak — mondja Boró édesanyja, Edina, könnyeivel küszködve. Ez az ötszáz méter nagyobb teljesítmény, mintha 42 kilométert futott volna végig, főleg egy ilyen életkezdet után.
26 évesen jöttünk össze a férjemmel, Csabával — kezd bele a történetükbe Edina, miközben már bő fél órája zötyögünk a buszon Boró mozgásterápiás órájára tartva. — Egy csepeli szerelőüzemben ismerkedtünk meg, szerelem volt első látásra. Ő kint csiszolt, én meg bent csomagoltam, egy szót sem váltottam még vele, de tudtam, hogy ő az igazi. Mivel már az előző párkapcsolatomban is volt probléma a gyerekvállalással, hamar megbeszéltük, hogy nem érünk rá felesleges köröket futni. Összhang volt közöttünk, tudtuk, hogy nincs mire várnunk. De sehogyan sem akart összejönni a gyerek. Mindig mondták a szakemberek, hogy nincs probléma, előfordul az ilyen, de egy elvesztett magzat és számtalan sikertelen hormon- és gyógyszeres kezelés után már lemondtunk arról, hogy valaha is összejöhet nekünk. Egy munkahelyi rosszullét után derült ki, hogy megtörtént a csoda, gyereket várok, sőt egyből ikreket! Megfordult a világ, madarat lehetett volna fogatni velünk.
Az örökmozgó Edina hónapokat töltött kötelező ágynyugalomban, mert veszélyeztetett terhesnek számított, de minden vizsgálat azt mutatta, hogy a gyerekek az átlagosnál nagyobbak és jól fejlődnek. Aztán egyik este, a terhesség huszonhatodik hetében Edina úgy érezte, hogy puffad, de nyugalomra intették: ikerterhességeknél ez teljesen normális! A harmadik napon már nem bírták idegekkel, és bementek a kórházba kideríteni a puffadás okát. Ott azonnal a műtőbe került: megindult a szülés, és sürgősségi császárral kellett világra segíteni az ikreket. Boróka mindössze 1180 grammal és 38 centisen született, Csabi is alig volt nagyobb.
Erre nincsen senki sem felkészülve — emlékszik vissza Edina. — A gyógyszerektől még kábultan álltam az inkubátorok mellett, és azt mondtam a gyerekeket látva a nővérnek, hogy milyen apró babák, szegény szülők, mindenben segítünk nekik, amiben csak kell! De hiszen ezek az önök gyermekei, válaszolt a nővér. — Akkor fogta csak fel Edina, hogy a gyógyszeres lázálom a császármetszésről valóság volt, és nem csak a képzeletének a játéka. — Volt a fejemben egy kép, hogy a gyerekek időre születnek, nagy hajuk lesz, és három nap után hazamegyünk a lufikkal és matricákkal feldíszített kis kuckójukba. Ehelyett ott álltunk teljesen sokkot kapva, miközben fogalmunk sem volt, hogy ez az egész mivel is jár. Azonnal utánanéztem az interneten, mégis mire készüljünk, de nagyon nem kellett volna. A koraszülöttség lehetséges szövődményeinek rémképe azután sötét felhőként lebegett felettünk. A szülést követő harmadik napon csak mi mehettünk be a koraszülött intenzív osztályra. Az osztályos orvos közölte a letaglózó hírt: Bori agyvérzést kapott, bevérzett a tüdeje, és leállt a veséje is.
Elsötétült előttünk a világ. Azért engedtek be bennünket hozzá, mert kétséges volt, hogy megéri-e az esti látogatási időt a kislányunk. Megkaptuk a lehetőséget: búcsúzzunk el tőle, vagy adjuk erőt neki a további küzdelemhez. Egymásba kapaszkodva zokogtunk az inkubátora előtt. Felajánlották, hogy mivel teljesen kilátástalannak tűnik a kislányunk állapota, és mély altatásban van, ha nem járulunk hozzá a gyógyszeres kezelés folytatásához, akkor nem ébred fel többé az altatásból.
Egymásra néztünk Csabával az inkubátor felett, és azt mondtuk: soha!
Annyit vártunk rájuk, hogy mondhatnám azt, hogy nekem csak az egészséges kell? Ez nem egy pékség, hogy a legszebb kenyeret szeretném! Nem, ő a mi gyermekünk, bármi történik! Biztos vannak olyan élethelyzetek, amikor ez nem járható út, de mi úgy határoztunk, hogy végsőkig csináljuk! Semmi esetre sem dobjuk el a gyerekeinket, egyiket sem. Mondták, hogy nem tudjuk felmérni, mit vállalunk, és hogy biztosan maradandó sérülése lesz. Van egy egészséges kisfiunk, gondoljuk végig, nagyon kemény út áll előttünk.
123 nap múlva kerültünk ki a kórházból. Egy szemhunyásnyit sem aludtunk aznap éjjel.
Én nem tudtam pelenkázni szemből, csak oldalról, ahogy az inkubátorban lehet.
Két óránként ettek, tejet fejtem, sterilizáltam, pelenkáztam… Semmi nem volt a fejemben, a túlélésért küzdöttünk. Az, hogy neki agyvérzése volt, meg sem fordult a fejemben. Nem volt időm, hogy ezen pattogjak. Leírták egy papírra a kórházban, hogy nem tud semmit, nem lát szinte semmit, nem emeli a fejét. Konkrétan azt mondták, hogy nem létezik, hogy ez a kislány életben maradt.
A kórházból légüres térbe kerültünk. Fogalmunk sem volt, hogy hova forduljunk, kitől kaphatunk segítséget. Nem értettük, hogy miért nem mondanak konkrétumokat, hogy milyen fejlesztések kellenek, hogy az ember ne magának kutassa ki, ne veszítsük az időt… mert a késlekedésnek a gyermek látja a kárát.
Apránként derítettük ki, milyen fejlesztésekre van szükség, végül elkerültünk a Budapesti Korai Fejlesztő Központba felmérőre, ahol kiírták a fejlesztéseket, mellette heti háromszor Dévény tornát, mászásterápiát, erősítést, látásfejlesztést. Havonta körülbelül 150 ezer forintot költünk csak ezekre. De meg is lett az eredménye! Bori 14 hónaposan elkezdett forogni, egy hónapra rá emelte a fejét, 17 hónaposan mászott, és két éves korában a fal mellett felállt. Ekkor mondta a testvérem, hogy most először látja rajtam, hogy élvezem, hogy anya vagyok. Ez az időszak maga volt a csoda, de sajnos egy kezdődő agykamratágulat, és az ezt követő shunt beültetések miatt Bori visszaesett szinte a nullára, kezdhettünk mindent elölről.
Edina arca elkomorul, amikor ezekről az emlékeiről kérdezem. Először érzem rajta, hogy az örök optimizmusa és ereje ebben az időszakban cserbenhagyhatta. — Hogy miből merítettem erőt ezután? Semmiből. Nem volt választásom, ha azt akartam, hogy éljen, akkor csinálnom kellett tovább. Szerencsére Bori küzdő típus, akaratos és végtelenül csökönyös, ezt tőlem örökölte — nevet fel Edina. — Ráadásul az évek alatt hozzászokott a fejlesztésekhez, így neki az a természetes, hogy folyamatosan dolgozunk azon, hogy jobban legyen. Persze mindez sok lemondással is jár, mert az évek alatt lemorzsolódtak a barátok, és anyagilag is megroppantunk, de itt más opció nincs: Ez az anyai szeretet. Én is ezt láttam otthon. Anyánk egyedül nevelt kevés fizetésből hármunkat. Soha semmire nem mondta, hogy nem, azt láttuk, hogy dolgozik érte.
És persze balanszban kell tartani a két gyereket. Csabesznak nem mondhatjuk, hogy a Bori edz, te meg nem mész sehova. Neki is csinálunk olyan programokat, ami persze nem ennyibe kerül, de neki is legyen apanap, anyanap, elmennek metrózni, játszóházba, kap egy kis autót. Figyel Borira, mert ő a nagyfiú.
És kell, hogy legyen egy olyan társad, aki ad időt, mert éjjelek a nappalok, két-három havonta egy színház, vagy az a tíz perc, amíg anyukámhoz átsétálok. Akkor ő fürdet, ő altat. Nincs leosztva, ez nem katonaság, hanem család. De ha nincs támaszod, akkor tényleg nem éled túl. Annyira együtt élünk mi négyen, hogy nem is kell mindig kimondanunk szavakat, mert tudjuk.
Az is fontos, hogy ne állandó küzdelemként vagy tragédiaként fogjuk fel az egészet, hanem egy állapotként, amin lehet változtatni. Képzeld el úgy, mintha mentős lennél. Van egy hivatásod, amit szívből szeretsz, minden nap segítesz idegeneken. Itt meg a gyerekedért küzdesz.
Meg hát Boró is akarja… Küzd érte, megy, és ott áll, és várja, hogy tudjon menni, ő dobja el a botot, ő nem akar bottal járni… Most mondjuk neki, hogy nem? Az ő lehetőségeiből szeretnénk a legjobbat kihozni. Reálisan azt látjuk: önállóan járni fog, értelmi problémái lesznek, de a segítségünkkel teljes életet fog élni. Van egy mondásunk itthon: “Mindenki a tökéletes világot keresi, ahelyett, hogy a gyermekének a világát tenné azzá.” Csak azt az időt sajnálom, amit nem a gyerekeinkkel töltünk el, azt, hogy ingázással telik a fél életünk.
Célokat szeretnél hallani tőlem? Ha Bori eljut arra a pontra, hogy kicsit lazítani tudunk, akkor a sorstársaimon szeretnék segíteni, hogy az olyan szülőket, akik a teher alatt összeroskadnak, felhúzzam. Sorstárs találkozókat fogok tartani, hogy kibeszélhessük a lelkünket egymást között, humorral, bánattal, ahonnan mindenki úgy fog hazamenni, hogy kapott valamit…
