Az első kisbabánk 12 hetes volt, amikor elment.

A kislányom, Zília augusztus 21-én született. 28 hetes terhes volt a felségem, amikor a buszhoz kísértem a Móriczon, mondta, hogy valami nem jó. Nyugtatgattam, hogy nem lesz semmi baj. A munkából hívott, hogy folyik a magzatvíz, és be kell mennie a Szent János Kórházba. Utólag mondták nekünk, hogy valószínű, hogy kólifertőzés okozta a bajt. Bent feküdt három napot, a babának szükséges tüdőérlelőket adták be neki, minden nap egyet. Próbálták minél tovább bent tartani.

Nem voltam nyugodt. Három napon át minden nap bementem, ekkor mondták, hogy megindítják a szülést. Ott voltam vele, amíg előkészítették a műtétre, ami nagyjából öt perc alatt lezajlott. Nagyon jó orvosunk van, Dr. Kiarash Bahrehmand, a feleségem hozzá jár hat-hét éve. Szimpatikus, jó fej, profi.

Állok az ajtóban és látom, hogy a nővér hoz ki egy halom véres szennyest, és azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa, hogy ezt műtét közben hordják ki. Letette a szennyest, kiszedte belőle a gyereket, és rátette a mérlegre. 980 gramm, 33 centi. Úgy nézett ki, mint egy kis viaszbaba.

A nővér megmérte, megtörölte, becsomagolta, majd szó szerint futott fel vele a lépcsőn a PIC-re. Tudod, milyen az, amikor látsz egy újszülöttet, ugye? Ott a nyák, össze van nyomva az arca, a teste. Itt is ez volt, csak negyed akkorában. Brutális volt. Manapság le sem lehet lőni a gyereket, amilyen nehezen indult az utunk, annyira nehezen lehet most kordában tartani, olyan, mint egy megzabolázhatatlan musztáng. Ma 19 hónapos. Mi még hónapokban számolunk.

Miután betették az inkubátorba, felmehettem hozzá. Csináltam képeket és videót, hogy lássa a feleségem is, minden rendben van. Nagyon keveset fogott fel az egészből a nyugtató és az érzéstelenítő hatására.

A kislányom burokban született, ami szerintem brtutálmenő, kivételes. Azt mondta az orvos, hogy a szülész-nőgyógyászok pályafutása során egy-két olyan alkalom van, amikor az egész burokkal ki tudják venni a gyereket, és már kint repesztik meg. 55 napot voltak kórházban. Ebből 48-at a PIC-en, utána vitték át őket a koraszülött osztályra megfigyelésre. Két hónapig voltam itthon egyedül. Összefolytak a napok. Később, amikor hazajöttek, az volt a fura, hogy nem egyedül vagyok. Itthon probléma már nem volt. De az az 55 nap…

Majdnem minden nap bementem hozzájuk, vittem be, ami kellett, és volt, ami nem töltött el éppen megnyugvással. Két hétig neki is kellett CPAP-sapkát (Continous positive airway pressure – folyamatos pozitív légúti nyomás – a szer.) hordania, de azt le-leveszegették róla. Abba bele sem merek gondolni, hogy viselhetik ezt a szülők, ha például agyvérzése van a gyereknek háromszor, négyszer, ötször, vagy két hónapon keresztül kell neki a légzéstámogatás. Mi ezen is teljesen kikészültünk. Nagy izgulnivaló végül nem volt, összeteszem mind a két kezem, hogy mindenféle maradandó következmény nélkül megúsztuk ezt az egészet.

A Covid volt a legnagyobb nehézség. 2020 márciusában már várandós volt a feleségem, augusztusban született a gyerek. Akkor jött a második hullám. Volt olyan időszak, hogy három hétig nem mehettem be hozzájuk, hiába vagyok az apja. Egyszer kaptam 5 percet. Aztán volt egy hét, amikor mondta, hogy egy hétre mindenképp szeretne hazajönni; testközelből végignézett egy szörnyű tragédiát ott, a kórházban. A főorvos egy hét után azt mondta, hogy vagy visszajön a kórházba, vagy nem mehet többet. Hiába az anyja. Olyan volt a szabályozás. Vissza kellett mennie.

Elképzelni sem tudom, milyen volt, amit ott átélt. Folyamatosan csipognak a gépek, olyan hangosan, hogy áthallatszik. Ha sípolást hallasz, rögtön az jut eszedbe: vajon kinek a gyereke? Amikor erre kelsz, és nem tudod, mi van, és rohannak ki az anyukák, és várják az orvost, hogy mondja már meg, kivel van a baj. Ha megtörténik a borzalom, tartani kell a lelket a másikban úgy, hogy neked is ott van a koraszülött gyereked, ráadásul a férjed nem jöhet be. Mentálisan, fizikálisan teljesen kikészült ebben az egészben.

Erre a forgatókönyvre nem számít senki, de ha számítasz is rá, nem tudhatod, hogy pontosan mi jön. Erre nem lehet felkészülni. Nem tudod, hogy mivel jár. Nem tudhatod, hogy olyan szerencsés kimenetele lesz a dolognak, mint nálunk, vagy olyan, mint a feleségem szobatársánál. Egy ilyen helyzetben félórákban, órákban méred az időt, bármikor lehet bármi. Mindig örülsz, amikor eltelik egy újabb óra gond nélkül, majd még egy, aztán egy nap. Nekünk ebből volt ötvenöt.

Elmondhatatlanul nehéz időszak volt. Amikor bejött a covid, vendéglátósként elvesztettem a munkámat, majd, amikor kiderült, hogy az előző babánk elment, a következő napon meghalt a nagypapám is. Így kezdődött az év. Utána kiderült, jön a baba, de nekem nem volt munkám. Munkanélküli segélyen éltünk három hónapon keresztül, elmentem építkezésre dolgozni. Életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer maltert keverek majd, és tessék – persze gond nélkül kevertem a maltert. Pont arról beszéltünk a feleségemmel, hogy meg lehetne filmesíteni ezt az időszakot, annyi mindenen mentünk keresztül, amennyi jó esetben három családdal történik meg összesen. Ilyenkor persze az ember nem azon gondolkozik, hogy nincsen kedve maltert kevergetni, vagy cementes zsákot cipelni, egyszerűen nincs más választása. Egyébként nagyon jó volt a társaság, a barátságok a mai napig tartanak.

A családom, a barátaim ott voltak mellettem, de aki nincs benne, az nem tudja, miről szól ez az egész. Közben pedig mindenki úgy van vele, hogy az apa a biztos pont, az erős szikla, a férfiak kemények, mindent kibírnak. Nálam ez úgy nézett ki, hogy nem érdekelt, hogy mit eszem, mit iszom, mikor hova megyek, mikor fürdöm le. Nem gondoltam olyanokra, hogy el kellene mennem fodrászhoz, le kellene vágnom a körmömet, azon voltam, hogy végre van munkám, de ha jön egy telefon, akkor én mindent leszarok, és megyek be a kórházba, viszem, amire szükség van. Mással foglalkozni nem nagyon tudtam. Nem is volt eszem hozzá. Robotüzemmódban voltam. Az mozgatott, hogy mikor kell bemenni a kórházba. Ha anyósom nincs, akkor ezt az időszakot nem tudom, hogyan éljük túl. Nekünk nincs autónk, nekem nincs jogsim, ő vitt-hozott mindennap, de később is vitt minket a vizsgálatokra. Neki nagyon sokat köszönhetek.

A két hónapnak a felére sem emlékszem. Nem is tudnám megmondani, hogy mit csináltam ezidőtájt. Programjaim nem voltak, képtelen lettem volna szórakozni menni. Aki ezt meg tudja tenni, annak nagyon kérges lehet a lelke. Nem kívánom senkinek, hogy ezt megtapasztalja.

Amikor átkerültek a pic-ről a koraszülöttosztályra tudtuk, hogy nincs már olyan nagy baj. Az 56. napon pedig már otthon volt velünk a babánk. Ott feküdt a kanapén. Ott volt! Mi meg csak néztük.

Otthon is izgultunk. Betettük a matrac alá a légzésfigyelőt, de vettünk egy párásító szerkezetet, aminek ugyancsak sípoló hangja van. Sosem felejtem el, kint aludtunk a nappaliban, amikor elkezdett sípolni a párásító, mert kifogyott belőle a víz. Kirúgtam magam alól a matracot éjjel, annyira megijedtem. Hallgattuk, néztük, hogy lélegzik-e még. Főleg a feleségemnek állt rá akkorra ezekre a sípoló hangokra a füle, hiszen bent állandóan ezeket hallgatta. Az első gyereknél minden szülő izgul, de mi extrém módon, állandóan azt figyeltük, hogy evett-e, ivott-e, bukott-e, kakilt-e….

Önhibáztatás? Persze. Ő azt állította, azért lett koraszülött a baba, mert az egész terhesség alatt megivott összesen két deci bort. Mondtam neki, hogy ezt ugye nem gondolja komolyan. Én felülírtam magamban ezt, neki sokkal nehezebb volt. Teljesen mindegy volt, hogy én hogy vagyok. Bárki kérdezte, mindig az volt válaszom, hogy „mindegy”. És mindegy is volt, hogy éhes vagyok-e fáj-e a nagylábujjam, a könyököm, a hajam… Ki nem szarja le? Van egy sokkal nagyobb dolog, amire fókuszálni kell. Ritkán jut csak eszembe az az 55 nap. Simán lehet, hogy elraktároztam nagyon mélyen. És így nem is jön elő. Próbálok nem visszagondolni.

Zília jól van. Konkrétan egy vadállat. Ennek a kisebbik issza meg a levét – mert azóta született még egy gyerekünk, normálisan, a 38 hétre –, kezd is hasonlítani rá, hiába alszik napi húsz órát, ha a nagyobbik ordít. Nyilván majd el kell mondani neki, hogyan érkezett meg, hogy koraszülött volt, hogy Covid volt, hogy miken ment keresztül. És hogy talán ezért is lett olyan, amilyen: egy lelőhetetlen vad ló, akinek nem lehet parancsolni, sőt bármire megkérni sem nagyon. Lobbanékony ember vagyok, és amikor fáradt vagyok, nehezen viselem, hogy a gyerek ordít és sikít, remélem, ez másnál is így van.

Egy lyukas garast nem adtunk volna, hogy ilyen lesz, de elnézőbbek nem vagyunk. Mindennek van egészséges határa. Vannak olyan dolgai, amikor nem tud eszembe jutni az, hogy a 28. hétre született. Az jut eszembe, hogy a kurva életbe, hogy lehet ezt megcsinálni?! Hiába kérjük, hogy ne tegye, megpiszkálja a biztonsági konnektordugót, de belenyúl a szemetesbe is a krumplihéjért. Egyébként nagyon eszes. Túljár az eszünkön. A múltkor akart valamit, kérte az anyját, az nem engedte, aztán eljátszotta, hogy csodálkozik valamin, az anyja odanézett, ő meg eliszkolt és megcsinálta, amit akart. Elképesztő. Azt hiszem, nem véletlen, hogy ő ilyen kis rafkós, életrevaló lett, én hiszem, hogy a születése körülményei miatt. Lehet, ha időre született volna, akkor lehet, hogy nem lenne ennyire erős benne az akarat, a vágy. Ő már megcsinálta maga dolgát, küzdött eleget, most küzdjön más.

Mindketten úgy tudnak ordítani, hogy arra nincsenek szavak. Mondtam is nemrég Zíliának, hogy „amikor kaptad a tüdőérlelőt, ezért imádkoztam, hogy így tudj ordítani”. Van egy olyan hangszíne, amit nem tudok elviselni; tudod, az, ami megrepeszti az üveget. A múltkor poszt-Covid vizsgálatra vitte a feleségem és az anyósom, utólag mesélték, hogy olyan hisztit nyomott Zília már a váróban, hogy amikor meghallotta az orvos, azért imádkozott, hogy ne hozzá jöjjön az a gyerek meg a családja. Nem tudom hibáztatni.

A második terhesség alatt minden egyes hét ajándék volt. A szemünk sarkából figyeltük a jeleket. Az előzmények miatt sokkal többet kellett dokihoz járnunk. Ott minden egyes héten azért imádkoztunk, hogy „még egy hetet, még egy hetet”. Mindig alkudoztunk, hogy csak a 12 hetes kontrollon legyen minden rendben, aztán, hogy a huszadikon, aztán hogy „jó, akkor most már érjük el a 28. hetet”, maximum lesz még egy korababánk. Valahogy még egyszer kibírjuk. Így jutott el a 38. hétig.  De ez volt Zília esetében is: az, hogy előtte elveszítettünk egy kisbabát, nagyon rányomta a bélyegét az egészre. Féltünk a haláltól. Olíviánál a koraszülés elkerülése volt a cél.

Maga a koraszülés nem igazán változtatott meg, előtte is az az ember voltam, aki elnyomja magában a dolgokat, ez a történet is ment a többi közé a mélybe. Próbáltam erős lenni. De az apaság, az nagyon átalakított. Mindenen el tudom sírni magam, pláne, amióta két gyermekem van. Múltkor leültem este a kanapéra, a Kovács András Péter stand-upja ment a Comedy Centrálon. Arra számítottam, hogy egy tök jó röhögős műsor lesz, de annyira mély dolgokba ment bele, hogy úgy bőgtem a kanapén, mintha meghalt volna mindenkim. Aztán röhögtem egy sort, aztán megint bőgtem, mit az állat. Régebben ez nem biztos, hogy így jött volna ki, de amióta családom van, azóta két pillanat alatt el tudok érzékenyülni bármin. Az érzékenység mellett viszont, ha valaki csak csúnyán néz a gyerekre, annak ki tudnám törni a nyakát. Védelmező-síró apatigris lettem. Miközben ugrom a prédára, simán elbőgöm magam.

Lehet, hogy ez a két véglet a történtek miatt van, nem tudom. Lehet, hogy egy pszichológus meg tudná fejteni. Nem beszélek senkivel az engem ért dolgokról, traumákról, a feleségemmel sem szoktam, amit ő nagyon gyakran szóvá is tesz. Ilyenkor mindig azt mondom neki, hogy azért nem mondom, mert nem mindig jön. Amit elraktározom nagyon mélyre, az vagy feljön, vagy nem. Nem érzem, hogy ezzel az egésszel dolgom van, de a magam részéről van benne egy kíváncsiság magam felé, nagyon szívesen elmennék egy pszichológushoz.

Amúgy szerintem minden apa ilyen. Azt nem tudom, hogy minden apa bőg-e a tévéműsor első oldalán, de az biztos, hogy sokkal védelmezőbb, lobbanéonyabb, és bevédi a gyermekét. Szerintem ezen nem kell változtatni.