A méhemet korábban már műtötték, a dokim ezért azt mondta, hogy már a harmincötödik héten kezdjük el az NST-t: a magzat mozgásának, szívhangjának megfigyelését. Reggel hétre kellett mennem, aznap kezdtem a 35.hetet. Rám helyezték a két szíjjal az érzékelőket és a kezembe adtak egy gombot, hogy nyomogassam, ha rúg a gyerek. Akkor egy hete már nem nagyon mozgott – egyébként sem volt túl aktív a hasamban. Eleve akkor kezdett látszani is rajtam, hogy várandós vagyok. Nem nyomogattam, még le is szidtak, hogy tessék nyomogatni. Végül felküldtek az orvosomhoz egy papírral, rajta mindenféle görbével. Nagyon nyugodt, amolyan Dr. House-os orvosom volt, amikor láttam, hogy kiveri a víz, akkor éreztem, baj van. Közölte, hogy „most itt maradsz”. Maradtam, kaptam vérnyomáscsökkentőt, úgy voltam vele, rendben, az utolsó pár hetet ezek szerint itt bekkeljük majd ki.

Délután mindenkit leküldtek ultrahangra. Az ottani orvos rám tette a vizsgálófejet, és azonnal nyúlt is a mobiljáért. Hívta a dokimat, kérdezte, merre van, mert most bizony szülni kell. Filmszakadás.

Egy órán belül kint volt a babám. Császár, persze, sürgősségi, tokától bokáig. Vitték is el, nem is láttam. Nem volt ott senkim, nem értek oda. A szüleim közben megérkeztek, de a folyósón kellett várniuk, én meg a szobában, a babájukat etető nők között, a fal felé fordulva, sírva. A babát először a PIC-en csak három naposan láttam. Olyan távoli volt. Tudtam, hogy az én gyerekem, csak nem volt meg az az érzés… Az a kapocs. Aztán haza is küldtek a szülészetről, de naponta járhattam be az intenzívre: beöltözés, szkafander, maszk, és így is csak távolról nézhettük, ha kihozták. Volt, hogy ki sem hozták, hiába vártam, mert például, „most egy másik babát veszünk fel, nincs időnk”.

A legrosszabb, amikor ott állsz az inkubátor mellett, te vagy az anyja, és csak te nem tudsz érte tenni semmit. Inkompetens vagy, képtelen vagy segíteni rajta. Ha legalább benyúlhattam volna, ha egy kis bőr-bőr kontaktus lett volna… Azóta is hálás vagyok annak a nővérkének, aki azt mondta, „anyuka, a következő etetésre, már a hízlaldába jöjjön, mert addigra kikerül a gyerek az intenzívről”. A hízlaldán dolgoznak azon, hogy elérje a gyerek az álomsúly, amivel már haza kerülhet, és stabilizálódjon a táplálkozása. Amikor megette az első adagját, kicsúszott a számon, hogy „jó kutya”, azonnal elszégyelltem magam, „úristen – mondtam magamnak – hogy szabad ilyet mondani egy gyereknek?!”, de közben az összes szeretetem benne volt ebben a mondatban, mert ilyen kapocs korábban csak a kutyámmal volt. Akinek van kutyája, érti.

Egy pénteki napon vihettük haza, vagyis erre készültünk, csak aztán begyűrűzött valami fertőzés az osztályra, így már kedden közölték, hogy megy haza, adjuk be a holmikat, hogy előkészítsék a hazaadáshoz.

Nem készültünk fel még teljesen, a lakás még fűtetlen volt, kaptam egy tápszeres receptet, amit akkor este, már nem volt hol kiváltani, a kezembe nyomtak egy beutalót a fejlődésneurológiára, és ennyi, semmit nem mondtak arról, hogy mire számíthatok, semmire nem készítettek fel. Ilyenkor persze, hogy jön a depresszió: tejem semmi, a gyerek sír, nem alszik, eddig gépek vigyázták, most semmi, nem tudtam még azt sem, mikor kell visszamennem a kezelőorvoshoz. Jöttek a rossz gondolatok. A legrosszabbak. Magamat vádoltam: „miért én? mit csináltam rosszul?”. Pedig készültem, egészségesen táplálkoztam, vitaminokat szedtem…