Problémamentes terhességnek indult. Látszólag legalábbis. Aztán elmentem egy átlagos orvosi vizsgálatra. A szokásos eszközzel, ülő helyzetben nem találták a szívhangot, mondták, hogy menjek be a szobába, megnézik ultrahanggal is, biztos csak elbújt valahova. Amikor elkomorult az orvos arca, éreztem, hogy valami baj van. Azt egyébként előtte is észrevettem, hogy nem mozgott annyit és olyan intenzíven, de tudtam, hogy ez változik a babáknál, meleg is volt, betudtam ennek. Az orvos öt percig csak nézte a képernyőt, és közölte, hogy jó, akkor most tessék hazamenni, pakolja össze a pizsamáját és induljon a kórházba, mert ezt a terhességet most be kell fejezni.

Református orvos volt, abortuszt ő nem végzett. Számomra tehát az, hogy be kell fejezni a terhességet, azt jelentette, hogy elküld valahova, ahol elveszik a gyerekemet.

Rám szólt, hogy ne sírjak, szedjem össze magam, megírja a beutalót, induljak minél hamarabb. Ott ültem megsemmisülve, miközben kitöltötte a papírokat, valahogy tisztáztuk, hogy a MÁV Kórházba kell mennem, bár én akkor már beszélni sem nagyon tudtam. Elindultam haza autóval. Jó hosszú út volt. Otthon már közöltem a párommal, hogy nem megyek én sehova, ezt a gyereket tőlem el nem veszik. Hosszas rábeszélés után elérte, hogy legalább nézessem meg magam, nehogy velem is történjen valami. A kórházban nem fogadtak, mondván, sem katona, sem rendőr nem vagyok, hiába lobogtattam a papírokat, a recepciós lerázott. Irány az Uzsoki, út közben felvettük anyukámat, aki egészségügyis, ott aztán össze-vissza rohangáltunk két különböző szinten, hogy találjunk valakit, aki legalább megnéz. Belebotlottunk egy fiatal orvosba, akkor talán még csak hallgató volt, aki kihívta az ügyeletest, ő végül megultrahangozott. Tőle hallottam először, hogy talán van esélye a gyerekemnek. Azt mondta, itt maradok, megcsászároznak, a baba meg megy Tatabányára. A szülőszobán két nővér közölte, hogy azonnal dobáljam le a ruháimat, nem rendezgetünk, nem hajtogatunk semmit, csak dobáljam őket, de nagyon gyorsan, és megyünk is a műtőbe. Addigra már az egekben volt a vérnyomásom, nem tudtak vénát szúrni, pedig a branül kellett volna a császármetszéshez. Egyvalakitől még elbúcsúzhatok, ha gondolom, mondták, de mire bejött a párom, egy szülésznő már közölte is, hogy öltözzek és irány a SOTE, amíg még bennem van a gyerek, ott van hely, ott császároznak majd, elkészítik a papírokat, kérdeztem, jön-e értem mentő, azt felejtsem el, mondták. Mire kész lett a papír, már elmúlt tíz óra, átrobogtunk a fél városon, a SOTE-n pedig meglepve tapasztalták, hogy én érkeztem, és nem csak a baba, nézték, mit keres itt, császárra jöttem, mondom, miért, maga terhes? – kérdezték. Hát igen, mondtam, nem csak poénból kérném azt a császárt. Felhívták az Uzsokit, kiosztották a dokit a fejem felett, hogy mit képzel, náluk nincs hely, engem meg befektettek egy szülőszobára, két és fél, vagy inkább három órára magamra hagytak.

Teljesen egyedül voltunk, én és a gyerek. Igyekeztem vigyázba feküdni, hogy le ne csússzon a magzati szívmonitor, közben a szemem sarkából lestem, hogy van-e szívhang, ha nincs, miért nincs, elcsúszott az érzékelő? Életben van még? Közben folyamatosan beszéltem hozzá. Maradj velem, maradj velem.

Egy branül volt bennem a császár alatt, nagyon kéne egy másik, mondták, de nincs mit tenni, adtak gerincérzéstelenítést, az sem hatott igazán, úgy éreztem magam, mintha élve boncolnának egy horrorfilmben. Csak arra emlékszem, hogy üvölt, de olyan hangosan, hogy sokkolt, nem is értettem, hogy tud ennyire sírni, nézzek balra, mondták, ott volt becsomagolva, a kis piros, 33 centis gyerek, és már vitték is el. A folyósó végéről is hallottam, hogy ordít.

Nem tudják megjósolni, mi lesz, ezt mondogatták az orvosok, értem én, persze, de nagyon-nagyon kellett volna egy kis kapaszkodó, bármi, hogy tudjam, mire számíthatok. Nem volt. Többször is vért kapott, a tápszert nem fogadta el, tejem persze nem volt, egyet léptünk előre és kettőt hátra minden nap. Az idő nagy részében azt sem tudtam, mi történik a gyerekemmel. Nem anyaként tekintettem magamra, hanem kiszolgáló személyzetként. Aztán hazavittem, és akkor jöttem rá, hogy nincsenek többé műszerek, nincs monitor, nem látom a pulzusát, nem hallom a szívhangját, otthon vagyok, egyedül, a sötétben, csipogás nélkül, és nem tudtam, mi van. Illetve de, tudtam: az van, hogy mostantól rajtam múlik, életben marad-e.

Feldolgozni, ezt? Sehogy. Még most is, amikor látszólag minden rendben van, egy apróság egy pillanat alatt vissza tud rántani, legutóbb például az, amikor elballagott az oviból. Azon senki nem bőg rajtam kívül. Én viszont alig hiszem el, hogy eljutottunk idáig. A PIC-en megtanulsz nem tekintgetni a jövőbe, mindig csak azt kell nézned, ami éppen van.